A kitörők időfeletti üzenete - Lipták Tamás írása

Közeledik a Becsület Napja, ilyenkor pedig egyre sűrűbben jelennek meg azok a hangok, melyek igyekeznek megkérdőjelezni Budapest védelmének fontosságát, a küzdelem heroikus voltát. Őrült, értelmetlen vállalkozásnak állítják be, amely szerintük csak a német érdekeket szolgálta, miközben rommá lőtték a magyar fővárost. A baloldal részéről talán el is fogadható ez a nézőpont, azonban magukat jobboldaliként meghatározó „véleményvezérek” egy jelentős része is osztja ezt az álláspontot. Érveik pedig egy olyan német-gyűlöletből táplálkoznak, melynek eredője a modern történelemszemlélet elfogadása, valamint az egyre inkább marginálissá váló primitív sovinizmus.

Tény, hogy a magyarság és a német nép kapcsolata finoman szólva sem volt mindig konfliktusoktól mentes. Évszázadok óta élünk egymás mellett, teljesen érthető tehát, hogy néha ütköztek az érdekek. Az is tény, hogy többször húztuk mi a rövidebbet, igaz, az egyik talán legfontosabb ütközetet 907-ben Pozsonynál éppen mi nyertük meg. Ez a fajta, előforduló konfliktusállapot persze nem csak a németekkel szemben igaz, hiszen nincs olyan nép a közvetlen környezetünkben, amellyel ne kerültünk volna rengeteg kisebb-nagyobb összetűzésbe az elmúlt évezredben.

A történelem eseményeit kétféle nézőpontból tekinthetjük. Az egyik, ma leginkább elterjedt a materiális, ha úgy tetszik baloldali nézőpont, amelyből szemlélve kétségtelenül egyszerűbb megítélni egy-egy eseményt. Eszerint minden konfliktus az anyagi javakért zajlik, minden háborút a területért, földért, kincsekért vívtak régen és vívnak ma is. Ezt tanultuk az általános iskolában. Természetesen nem állítom, nem is állíthatom, hogy ezek teljesen érvénytelen szempontok lennének. Kizárólag tehát ebből a baloldali szempontból vizsgálva a második világháború, vagy éppen Budapest ostroma valóban lehet egy felesleges, értelmetlen rombolás. Akik ezt elfogadják, azok pedig felelőst akarnak keresni, aki legyen bárki, csak ne a magyar, sőt, legyen az egyértelműen a német, a náci, aki ugye megszállt és ebbe az értelmetlen pusztításba belekényszerített minket, amíg meg nem jelentek a felszabadító szovjet csapatok. Ez utóbbit persze már nem teszik hozzá azok a meleg-konzervatív körök, akik szerint a nácik egyébként is komcsik viszont így hülyén nézne ki, ha a szovjet megszállást felszabadításként értékelnék. Ráadásul ők egyébként is antikommunisták, csak éppen a balos történelemfelfogást fogadják el és teszik magukévá. Ha némi inkoherenciát érzékel a kedves olvasó a gondolatmenetben, akkor a hiba nem az ön készülékében van, de ők mégis valahogy így adják elő.

Vannak szempontok azonban, amelyek érzékeléséhez nem elegendő a fentebb vázolt baloldali, meleg-konzervatív hozzáállás, ezek feltárásához csak az eredeti jobboldali szemléletmód az, ami megfelelő támpontot nyújthat. A militáns konzervativizmus megnevezés új, azonban szemléletmódja kifejezetten ősi, így elveti a modern, baloldali történelemértékelés módszereit, és teljesen más irányból közelíti meg a múlt eseményeit. Egy jobboldali, militáns konzervatív ember ezért némely konfliktus, ütközet kapcsán igyekszik a materiális, időbeli szempontokon felülemelkedve is megvizsgálni egy-egy eseményt és észreveszi, ha magasabb rendű, tér és idő feletti vonatkozások jelennek meg abban. A második világháború pedig bővelkedik olyan ütközetekben, hőstettekben, melyeket nem lehet és nem is szabad csak baloldali, materiális keretek között vizsgálni. Hiszen ez a konfliktus nem csak a térben és az időben zajlott, hanem egyértelműen egy világnézeti összecsapás volt, és ez az oldala a végéhez közeledve egyre jobban vált dominánssá. Az ősi, tradicionális világ maradéka csapott össze az új, mondhatni infernális világgal.

A magyar és a német népnek sok konfliktusa volt évszázadokon keresztül, azonban 1944-45 fordulóján ez senkit nem érdekelt. Magyar és német katonák, valódi harcosok egymás mellett, vállt vállnak vetve harcoltak házról házra, utcáról utcára a magyar fővárosra zúduló vörös hordával és a szellemtelen, Istent tagadó bolsevizmussal szemben. Az ellen a gonosz ellen – hiszen egy jobboldalinak a szovjet maga volt a sátán követe – akikkel mások materiális okok által vezérelve egyeztek vagy egyeztek volna ki. A következetlenséget egyébként jelzi ezen körök részéről, hogy miközben a románok kapcsán nem győznek poénkodni a többszöri átállásukon, addig ugyanezt az árulást elvárták volna a magyar vezetéstől ’44-ben, vagy akár hamarabb.

Buda várában ’45 februárjában az utolsó rohamra készülve senkit nem érdekelt a pozsonyi csata, vagy hogy „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.” A jelen és a jövő annál inkább. Nem menekülő, kétségbeesett emberekről van itt szó, ahogy néhányan mentegetnék őket, hanem olyan katonákról, harcosokról, akiknek 1945. február 11. előtt rengeteg lehetőségük lett volna a menekülésre, megfutamodásra, vagy éppen a meleg-konzervatívok által helyesnek tartott átállásra, árulásra, ahogy tették azt a Budai Önkéntes Ezred tagjai. A kitörés mozzanatában azok a talán legfontosabb katonai erények elevenedtek, jelentek meg újra, amelyek elválaszthatatlanok a magyarság harcos hagyományaitól: a bajtársiasság, a kitartás és önfeláldozás olyan példáját láthattuk, ami végig kíséri történelmünket, és amely nélkül rég nem lennénk a Kárpát-medencében. Ennek a harcos mentalitásnak a hiányában egyszerűen nem lehet magyarságról beszélni. Tehát aki a kitörést megtagadja, az a magyar múltat is megtagadja, a pozsonyi csatát megelőző és követő hadjáratokat, a tatár vagy a török elleni küzdelmet, megtagadja Hunyadit és Nándorfehérvárt, megtagadja Dobót és Zrínyit, megtagadja Eger és Szigetvár önfeláldozó védőit. Budapest védőinek cselekedete, önfeláldozása pedig, legyenek magyarok vagy németek, éppen ugyanerre a lapra kell írassék a magyarság históriáskönyvében, mint a fenti jelenetek.

A mi történelemszemléletünk szerint ezek az események nem az időbeli múltat jelentik, hiszen példamutatásuk, heroizmusuk tér és idő feletti. Könnyű tehát belátni, hogy a rendszerváltás utáni, de a 21. századi magyar jobboldaliság sem értelmezhető a például a Becsület Napja nélkül. Ez az esemény ugyanis egy olyan heroikus vállalkozás a magyarság történelmében, amely példaként elénk állítva szükséges a további küzdelmeink megvívásához a jelenben és a jövőben is. „Felrázó példátok elátkoz minden gyáva lemondást” – szól az utolsó üzenet a Várból kitörni készülő magyar és német katonáknak, és persze nekünk, akik lassan nyolc évtizeddel az események után többek között a kitörés szellemi tartalmára, üzenetére, mint az egyik tartópillérre építjük a 21. századi jobboldaliságot. A militáns konzervativizmust, amely talán a mi utolsó töltényünk a baloldali mentalitás elleni küzdelemben.

Ennek a jobboldaliságnak az útján pedig az egyik legnagyobb akadályt ma a sovinizmus jelenti – a pozitív nacionalizmust ugyanis nem lehet a másik gyűlöletére építeni, csak a sajátom szeretetére. Ami nyilván nem zárja ki, sőt, kifejezetten követeli a sajátom érdekeinek védelmét. Ez az érdek 1944-45-ben az volt, hogy az utolsó töltényig, házról házra, utcáról utcára küzdjenek, harcoljanak a bolsevizmus ellen. Az épületek egy része ugyan elpusztult, de azok, mint azt a napjainkban zajló kivitelezések is mutatják, akár évtizedekkel később is újra felhúzhatóak. Azonban a rombolás, amit az európai (különösen a németben, de a magyarban is) szellemben, kultúrában vittek véghez a „győztesek”, akikhez sokak szerint át kellett volna állni, már soha nem javíthatóak ki. Egy jobboldali ember számára pedig ennek fontosabbnak kell lennie, mint a materiális javaknak. Ettől lesz jobboldali, nem attól, hogy ezt a címként magára aggatja. Ez az, ami megkülönbözteti a meleg-konzervatívokat a militáns konzervatívtól.

Lipták Tamás
Budapesti és Pest megyei divízióvezető