Vándor, ki erre jársz, vidd hírül az otthoniaknak... - beszámoló a Vastagh György Emléktúráról

Október 6-án, szombaton, Szentes város ostromának 74-ik évfordulójára, és az itt derekasan védő magyar huszárokra és páncélosokra emlékezve került megrendezésre immár nyolcadik alkalommal a ”Vitéz Vastagh György Emléktúra”.

Nagy utat jártunk be, és itt nem csupán a ténylegesen megtett 30 km-re gondolok, hanem arra, ahogyan több jelentős mérföldkövet magunk mögött hagyva, minden egyes túrával egy kis pluszt hozzátéve az előző túrák anyagához, szervezettségéhez, hangulatához, 8 éve építi önmagát a rendezvény.

A szervező csapatunk egyik tagja feldobott a közösségi hálóra pár képet, az elmúlt 6 alkalom emléklapjairól és az azokat kísérő ismertetőanyagról. Magam is meglepődtem a kontraszton, noha ezeket minden évben én magam kreálom meg. De persze fanatikusai vagyunk a saját túránknak, így folyton kutatjuk a forrásokat a szentesi és környékbeli harcok tekintetében és ahogyan bővül a tudástár, úgy kell, hogy az ismertető is egyre komplexebb és igényesebb legyen. Ahogyan az elmúlt 8 évben a túra is kinőtte magát egy szűk baráti társaság sétáló megemlékezéséből egy mára már minden túlzás nélkül országos hírnevű tematikus emléktúrává, melyre már az ország legtávolabbi pontjairól, sőt a határon túlról is érkeznek, mi több visszatérnek érdeklődők. Nem mellesleg olyanok is egyre többen, akik felmenői részesei voltak az itt zajló harcoknak.

Ifj. vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc leszármazottai a túra visszatérő résztvevői. Ezúton is köszöntet mondunk nekik, hogy jelenlétükkel évről-évre emelik a rendezvény színvonalát.

Persze ehhez a léptékhez manapság a lelkesedés már önmagában kevés, így a fránya pénz mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen a túra a résztvevőknek ingyenes, a kiosztott ismertetőt és a túrát záró bográcsost pedig a szervezők állják, és ugye ahogy gyarapszik a túra, úgy lesz minden egyre drágább. A financiális hátterünknek pedig a saját zsebünk mélysége szab határt, külső mecénások eddig pedig nem zörgettek az ajtónkon, így idén a Légió Hungária kasszájából, a lelkes résztvevők adományaiból, és saját tőkéből állt össze minden , hogy október 6-án reggel megtehessük a nyolcadik körünket az egykori 27 km-es védvonal nyomvonalán haladva, hogy felidézzük az itt zajló eseményeket, és fejet hajtsunk azok előtt a hősök előtt, akik nem voltak restek a legdrágábbat áldozni a Haza védelmében.

A túra idén is a szokásos helyről, a város szívében lévő Kossuth térről indult, ahol mindenki megkapta a kiadványainkat, illetve röviden vázoltam, hogy hogyan vált 1944 októberében Szentes egy ostromlott frontvárossá, valamint ejtettem pár szót az itt védő alakulatokról és a már említett védgyűrű kiépítésének munkálatairól.

Ezután Pirity Mátyás emléktáblájánál elhelyeztünk egy koszorút. Ő a finn-szovjet téli háború hőse, akinek nincs szervesen köze az ostromhoz, de szentesi születésű, így az ő emléke előtt ilyenkor szoktunk fejet hajtani. Ezt követőn elindult a menet, és fizikai értelemben is kezdetét vette a ”VIII. Vitéz Vastagh György Emléktúra”.

Első megállónk a Bánomháti kistemető volt, ahol a temető szélében egy közös sírban nyugszik 17 szentesi huszár, akik az egykori védvonal legdélebbi pontján estek el, és akiket a harcok elmúltával néhány környékbéli hantolt el azon a helyen, ahol ma is nyugszanak. A tömegsír fölé azóta már egy síremléket is emeltek, így volt hová elhelyezni az emlékezés koszorúját.

Itt a huszárok történetén túl elhangzott egy visszaemlékezés is, az 1944-ben 23 esztendős Kozma Terézia szavait Csapó Rebeka tolmácsolta, így kicsit beleérezhettünk, hogy a civil lakosság hogyan élte meg a város szovjet kézre kerülését.

Innen egy nagy út várt ránk a város keleti szélében fekvő Kálvária temetőig, mely első alkalommal képezte túránk megállóját, és amely magában foglalja azt a második világháborús parcellát, ahol azok az itt elesett katonák kerültek végső nyughelyükre, akiket saját rokonságuk nem tudott, vagy nem akart hazavinni, illetve itt található egy nagyobb tömegsír is, ahová azok a katonáink kerültek, akik beazonosítása már lehetetlen volt.

Ebben a temetőben található ifj. vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc sírja is, aki szintén Szentesnél halt hősi halált, miközben harcképtelenné vált páncélosa legénységének életét mentve önmagát feláldozva rontott neki szolgálati pisztolyával a szovjet harckocsiknak, és az azokat kísérő gyalogságnak.

Az ifjú hadnagy hősi halálának helyszíne, melyet egy kopjafa jelöl Szentes határában a nagytőkei út mentén, szintén megállónk. A Kálvária temető mellett található egy szovjet emlékmű is, mely alatt a mai napig ott nyugszik közel félszáz, a város bevétele közben elesett szovjet katona, ez alakalommal nekik is gyújtottunk egy mécsest, mielőtt tovább indultunk.

Innen Szentes hékédi városrészébe vezetett utunk, ahová szinte a déli harangszóra értünk be, így itt az egykori katonai repülőtéren költöttük el az ebédünket, azon a helyen, ahonnan hét évtizede a német légierő Messerschmitt 323 Gigant-jai emelkedtek a levegőbe, hogy az egyre közeledő front nyomása alatt küzdő csapatoknak utánpótlást szállítanak, visszafelé pedig sebesültek százait, akik a Szentesen létesült három nagy hadikórház számára jelentettek afféle utánpótlást.

Innen a nagytőkei út mentén haladtunk tovább, ahol a ”kisbarnaki kopja” következett. Itt nem csupán a kopja volt mementója a 74 évvel ezelőtti hőstettnek, de az az egykori tanya is itt áll még néma szemtanúként, melynek udvarán eltemették ideiglenesen a hadnagyot.

A következő állomás, túránk hivatalos szakaszának vége a Szentest Csongráddal összekötő vasúti híd szentesi hídfője volt. Itt az 1944 október 9-én hajnalban felrobbantott híd megmaradt pillérjén áll Vastagh ezredes emléktáblája. Ez az a hely, ahol a legsúlyosabb harcokat vívták meg a szentesi huszárok és az 1. Páncéloshadosztály részei, itt kap végzetes sebesülést maga az ezredes is. A híd körüli harcok súlyosságát jól mutatja az a tény is, hogy az Arany Vitézségi Érmet itt ketten is kiérdemelték, Bakondy törzsőrmester, illetve Vastagh ezredes, aki sajnos már csak post mortem.

Szintén itt halt hősi halált Dánielfy Tibor alezredes is, aki a híd légvédelmét ellátó 203. honi légvédelmi tüzérosztály parancsnoka volt, és megmaradt utolsó két ágyúja mellett az utolsó töltényig és utolsó leheletéig kitartott. Itt az alezredes özvegyének Justy Emil altábornagy által írt levél - melynek másolata a túra ismertető anyagához tartozott - egy részletét Incze Béla, a Légió Hungária egyik vezetőjének tolmácsolásában hallhattuk.

Innen, idén először nem a gáton, hanem a legsúlyosabb harcok színhelyén, a Tisza árterében indultunk vissza Szentes irányába, ahol a hidat védő légvédelem által 1944. augusztusában lelőtt brit felségjelű bombázó lengyel személyzetének állított emlékműnél még megálltunk egy főhajtásra. Majd megtettük túránk utolsó, és egyben talán legfárasztóbb kilométerét a Dózsa-házig, ahol már várt ránk egy jó forró bográcsos és persze egy jóízű beszélgetés egy pofa sör mellett azokkal, akik maradtak még a rendezvény hivatalos zárása után is.

Így zárult hát a nyolcadik körünk a szentesi hídfő emlékezete körül, melynek sikeréért külön köszönet az LH-nak, a túra fényét emelő hagyományőrzőknek, és mindenkinek, aki pénzét, idejét és energiáját beletette ebbe a sikeres 30 kilométerbe, és végül de nem utolsó sorban a maréknyi kis szervezőgárdámnak, akik nélkül ez a túra ebben a formában nem valósulhatott volna meg.