Nándorfehérvár nem esett el, nem is fog soha! - képes beszámoló
Magyar és szerb nacionalisták közös emlékmeneten vonultak fel az 1456-ban egymás mellett harcoló őseik előtt tisztelegve, akik megvédték Nándorfehérvárt az idegen megszállóktól. Ismét közösen sorakoztunk fel, ahogy a múltban.
Nemzeteinknek voltak sötét pillanatai, amikor sérelmeket szenvedtünk el egymástól. Természetesen tiszteljük elesettjeinket, és tiszteljük egymást, éppen ezért itt az ideje, hogy új lapot nyissunk népeink történetében. Már nem a sovinizmus bilincse sújtja kapcsolatainkat. Annak belátása, hogy a közös élettér, a szomszédi viszony megváltoztathatatlan tények, arra sarkallnak minket, hogy változtassunk.
Vannak, akik azt kérdezhetik: „Miért?”, mások megátkoznak és árulónak tartanak bennünket. De, miért kellene tovább mennünk a gyűlölet útján, hiszen nemzeteink közös fenyegetésekkel néznek szembe! Társadalmaink hagyományos értékeinek lerombolása, az idegenek inváziója, a plutokrácia, az EU és az Egyesült Államok uralma mind közös problémák, amelyekkel szembe kell néznünk. Egyesével kiszolgáltatottak vagyunk, de együtt a közös cél felé haladva győzelmet arathatunk!
Megemlékezésünkkel mosolyt csaltunk őseink arcára, akik az Égből figyeltek minket, ugyanakkor nekünk a jelen harcaira is koncentrálnunk kell. Ez a harc pedig közös ellenségeink és a sovinizmus ellen szólít ma csatasorba!
Éljen a magyar-szerb barátság!
Fentebb a Club451 és Mozgalmunk közös közleménye olvasható. Alább pedig a képek mellett teljes terjedelmükben elérhetők a megemlékezésen elhangzott beszédek. Incze Bélával a Kuruc.info készített interjút az esemény kapcsán, mely ITT érhető el.
Több videót is elérhettek a rendezvényről Mozgalmunk Telegram csatornáján IDE kattintva.
Incze Béla, Légió Hungária:
Bajtársak!
Egy ember életében nem sok alkalom adatik, amikor kiállhat a hallgatóság elé és minden túlzás nélkül azt mondhatja, hogy a mai nap történelmi jelentőségű. A nándorfehérvári diadal emléknapja önmagában is hatalmas jelentőséggel bír, túlmutat egy szimpla történelmi eseményen. Európa sorsát meghatározó hordereje volt ennek a győzelemnek, mind a csatamezőn, mind a lelkekben. A vér, ami a kontinens egyik legősibb városában kifolyt áldozat volt. Felszabadító áldozat, ami hősi halált és dicsőséget hozott ezreknek a városfalon belül, attól nyugatra pedig a béke és nyugalom záloga volt millióknak. Ezt az áldozatot pedig szerb és magyar harcosok mutatták be, Isten színe előtt. Ez őseink közös áldozata volt. Fél évezred távlatában is élő áldozat, mely az égig ér. Áldozatuk élő, mert ereje nem csak arra volt elegendő, hogy megtörje az idegenek invázióját, hanem időt és teret lebontva ma, 2024-ben ismét összekötött minket.
Beszédem azzal kezdtem, hogy a mai nap történelmi jelentőségű, és azt gondolom, ezen a ponton értünk el oda, ahol érthetővé válik, mire is gondoltam. Annyi ellentét, háborúskodás és egymásnak feszülés után 568 év elteltével ismét itt állunk abban a városban, ahol őseink közösen vívták ki a korszak legnagyobb diadalát. A mai felvonulással és megemlékezéssel pedig azt is kinyilvánítjuk, hogy az örököseik vagyunk.
Az örökösök, akik az első áldozatot ma meghozták azzal, hogy vállt vállnak vetve felsorakoztak Nándorfehérvár falai alatt. Ez az áldozat természetesen eltörpül amellett, amit elődeink hoztak, de minden generációnak a saját háborúját kell megvívnia. A mai csatát a sovinizmus ellen vívtuk, és az első ütközetben győzelmet arattunk. De, ne gondoljuk, hogy amikor holnap felkel a nap nem lesznek olyanok a határ mindkét oldalán, akik bennünket gyaláznak, azért mert közösen feszítettük ki nemzeteink lobogóit.
Száz csatát meg kell még vívnunk, mire mindenki megérti majd, hogy ami a nagyapáink háborúja volt, az ma nem a mi háborúnk. És, ugyanígy ki kell mondani, hogy Hunyadi János háborúja sem a mi háborúnk. Minden generációnak a saját háborúját kell megvívnia, mert minden generáció a maga jelenében él. Hunyadi, vagy éppen nagyapáink háborúja a múltunk. Mivel az élettéren osztozunk, a közös múltunk. Közös a diadal és a tragédia egyaránt, melyek örökségével együtt kell élnünk, még akkor is, ha sokszor ami az egyikünknek diadal volt, az a másiknak tragédia. Bennünk él a dicsőség és ugyanígy bennünk él a gyász.
A saját jelenünk viszont csak akkor élhetjük, ha megértjük, hogy a múlt identitásképző ereje milyen természetű. Ha megértjük, hogy őseinkhez nem azzal leszünk hűek, ha anakronisztikus szerepjátékokat folytatunk, mert ezeknek semmi köze nincs sem az ő háborújukhoz, sem a miénkhez. Ez egy tévút, aminek ma nincs köze a múlthoz, sem a jelenhez, így pedig jövő sem következhet belőle.
Nem arról beszélek, hogy el kell felejteni közös történelmünk sötét pillanatait, mert az valóban hűtlenség lenne az ősökkel szemben, és tiszteletlenség lenne részemről szerb és magyar bajtársaim irányába egyaránt. Mindenkinek meg kell gyászolnia halottjait és mindenkinek tisztelegnie kell hősei előtt, még akkor is, ha ez az egyik félnek fáj. Mi mindannyian nacionalisták vagyunk, méghozzá jobboldali nacionalisták, így tudjuk, hogy mit jelent a nemzeti gyász, ahogy azt is, hogy mit jelent a nemzeti büszkeség. Tiszteletlenség lenne, ha bármelyik felet arra kérném, hogy ne élje meg mindkettőt annak rendje és módja szerint.
Ellentmondásosnak tűnhet, de éppen ez az, ami a kölcsönös tisztelet irányába vezet. A saját gyász és a saját büszkeség megélése. Mert, akinek mindkettőből jutott, az pontosan tudja, hogy nem attól lesz több, ha valaki másét vitatja. A mi nemzeteink, ha valamit ugyanolyan intenzíven tapasztaltak a történelem során, akkor ezt a két dolgot biztosan. Gyászt és büszkeséget.
Mi, akik itt állunk ezt intuitív módon megéreztük, azonban a mai kiállással bizonyítottuk, hogy ez immár több puszta belső sugallatnál, ez már megélt valóság, ez már a mi jelenünk. Az irányt őseink mutatták meg, amiért adózzunk tisztelettel előttük. De, az úton nekünk kellett eljutni idáig, és továbbmennünk is nekünk kell.
Talán egyszer eljön a nap, amikor már nem csak képletes csatákat kell vívnunk, és olyan méretű áldozatot kell hoznunk, mint amilyet Dugovics Titusz hozott meg a vár fokán. Ez ebben a pillanatban félelmetesnek tűnhet, de ne feledjétek: A harang, ami minden délben megszólal üzen. Minden egyes kondulás üzenet, ami Hunyaditól, Szilágyitól, Kapisztrántól, neves és névtelen hősök égi seregétől érkezik. Azt üzenik, hogy ne őket kövessük, hanem a szellemiséget, amit ők követtek. Azt üzenik, hogy ma már nem értük, hanem értünk szól a harang!
Marko Gajinović, Club451
Bajtársak!
Nándorfehérvár nem esett el! Nem is fog elesni soha! Ez a város Szülőföldünk fővárosa, és egyben olyan város, amely kontinensünk, civilizációnk és minden európai védőbástyája volt. Ez a csata az európai népek egységének szimbóluma, amely egység mindig akkor következik be, amikor közös túlélésünk a tét. Így történt ez 1456-ban, amikor az európai hadsereg, amelynek legnépesebb katonái szerbek és magyarok voltak, összecsapott az oszmán hódító seregével ebben az erődben. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ma egy ilyen összejövetelen felszólalhatok, hiszen itt állnak ennek a két nemzetnek a képviselői, a szerbek és a magyarok.
Ez a csata a közös büszkeség pillanata számunkra, amikor őseink egymás mellett küzdöttek azért, hogy megmentsenek valamit, ami nemcsak az ő népüket érinti, hanem olyasmit, ami mindenek felett áll. A civilizációnkért harcoltak!
Még ma is, ha visszatekintünk a múltba, innen érthetjük meg ennek a csatának a jelentőségét. Kontinensünk politikai helyzete nem kedvez népeinknek. A kapitalisták által támogatott politikai elit úgy döntött, hogy a gazdaság feltételezett javulása érdekében teljesen megváltoztatja kontinensünk demográfiai képét, és ezzel megkérdőjelezi civilizációnk létét!
Ezért ma a szerbek és a magyarok együtt állnak, vállt vállnak vetve, ahogy egykor Nándorfehérvárt védték. Elmondhatjuk, hogy ma az égből mosolyognak a belgrádi csata ismert és ismeretlen hősei, mert látják, hogy fiaik ma egységben állnak.
Bár nyelvünk különbözik, hiába választottak el minket a történelem viszontagságai, nem engedhetjük meg, hogy népünk sorsa a modern kor szeszélyeire legyen bízva. Az egység révén tudjuk kormányozni a közös hajónkat, ami a mi civilizációnk.
A szerbek és a magyarok nagyon nehéz pillanatokat éltek át a múltban, nehézségeket gyakran az okozta, hogy a csatatér ellentétes oldalán álltak. A történelem azonban azt tanítja, hogy a dolgok ismétlődnek, így ma ismét egymás mellé állnak a szerbek és a magyarok - mint testvérek!
Ezért üzenünk mindenkinek, aki becsmérel minket, aki azt hazudja, hogy gyűlöletet és viszályt szítunk: e két nép egy irányba halad - a győzelem és a jövő felé, amelyet közösen tervezünk, hogy gyermekeink szabadon járhassanak szülőföldjükön!
Éljen Magyarország! - Éljen Szerbia!
További képek a felvonulásról és megemlékezésről:
Légió Hungária
