Mi mással is indíthatná az évet egy Legionárius, mint egy extrém túlélő hétvégével
Lezajlott a Doni hősök emlékére szervezett VII. Éjszaka a fagyban Extrém Túlélő hétvége Békés vármegyében.
Békési bajtársaink ezúttal is kitettek magukért, a szervező páros Gábor és Misi a tavalyi újdonságok mellett ismét tartogattak megelepetéseket.
Az időjárás a már megszokott januári szeszélyes formáját hozta, természetesen csapadékkal és hideggel. Pénteken reggel a már jól bevált találkozóhelyen Pósteleken vártuk össze a résztvevőket erős szél és szemerkélő eső kíséretében, mely az indulásunkig csak erősödött. Előkerült mindenkinél az esővédő-felszerelés, magunkra öltöttük és aki tudta a táskáját is védte valamilyen formában.
Az első idei újítás, amivel rögtön a köszöntő után szembesültünk, hogy nagyon lecsökkentették a fejadagokat, és azt az információt kaptuk mellé, hogy osszuk be, mert nem tudni mikor kapunk legközelebb. Az ellátmány a következőből állt: fél kiló kenyér, 20dkg szalonna, egy fej vöröshagyma, kettő mini dzsem, kettő filter tea, négy kis kanálnyi cukor, és körülbelül 50g csoki.
Misi ezután a Donnál történt eseményeket idézte, melynek végén az alábbi verset olvasta fel, melyet Kadosa Árpád tartalékos zászlós (IV. Hadtest híradózászlóalj) erős cinizmussal “zöldellő remények idején született költemény”-ként jegyzett, melynek fő témája a kint lévők leváltása.
“Budapesttől a Don partig
Közismert már ez a mondás:
Ne félj pajtás, ne félj semmit,
Hazamegyünk, itt a váltás!
Gyaloglásunk körletében
Szilárdan áll minden állás
>Nem engedjük be a muszkát
Éppen mikor itt a váltás.<
…
De hiába minden óhaj,
Mennyekig ható kiáltás,
Csak a kurva hideg tél jön,
Nem a váltás…”
A megszokott úton haladtunk végig először keresztül a Pósteleki parkerdőn és a mellette elterülő erdő tagokon át, majd a Körös gátján, ezután pedig a Dobozi erdőbe a táborhelyünkig.
Mintha az égiek is így akarták volna, ezzel is siratva a Donnál elesett honvédek ezreit, végig esett az eső utunk során változó intenzitással erős szél kíséretében. Amint a táborhely melletti tisztáshoz értünk elcsendesedett és az első feladatunkat már esőkabátok nélkül hajthattuk végre.
A tavalyihoz hasonlóan egy “elaknásított” füves területet kellett átvizsgálnunk vas pálcákat szurkálva a földbe, hogy megtaláljuk másnapi ebédünket, a konzerveket. Nem volt egyszerű dolgunk, mert egy héttel korábban történt az elrejtésük, de végül mindet sikerült meglelni.
Ezután egy rövid program ismertető következett és a további feladatok kiosztása, melyre idén még pontosabban meg lett határozva az idő. Vízbeszerzés, fagyűjtés, tűz rakás és végül táborépítés volt a feladat.
Közben szépen lassan ránksötétedett, ekkorra már a felhők is eloszlottak, a széllel pedig megérkezett a hideg és már fagypont körül is volt a hőmérséklet. A Hold már korán fent volt és ragyogott egész éjszaka.
Egy gyors vacsora után már kaptuk is a következő feladatot, mely idén is egy rejtvény volt, mely pontjainak megtalálásával és a pontokon elhelyezett kérdések megfejtésével egyre közelebb kerültünk a szombat esti vacsoránk alapanyagához. Közel 7 km-es séta végén egy magas fa törzséhez rögzítve a magasban találtunk rá, melyet egyik fiatal bajtársunk felkapaszkodva a kiálló ágakra ügyesen lehozott a magasból.
Visszatértünk hát a táborunkba, ahol Misi ismét a kapcsolódó történelemből olvasott fel a tábortűz köré gyűlt bajtársaknak.
Ebből idéznék most egy levél részletet, amit Kovács József tartalékos címzetes szakaszvezető írt feleségének:
“…Azért Anyukám nehogy sírjál, ne sajnáljál engem. Ha valami emberi dolog történik velem, viseld gondját a gyermekeinknek és tartsatok meg emlékezésetekben. Bocsáss meg, hogy olyan könnyedén búcsúztam tőletek. Ezt szándékosan csináltam, mert úgy gondoltam, talán könnyebben válunk, mintha sírtunk volna mindnyájan. Áldjon meg benneteket a jó Isten, én is vigyázok magamra, azt megígérem….”
Hogy ne teljen unalmasan az éjszaka egy újabb újdonsággal rukkoltak elő Gabiék. Ezúttal négy fő teljesített egyszerre éjszakai szolgálatot, akik közül ketten tűzőrségben voltak, ketten pedig járőr feladatot láttak el. A járőröknek el kellett menniük a közelben található Sámsonvár kaputornyához, - végig rádiókapcsolatban kellett lenni a tűzőrökkel - ahol egy pecsételő hely volt ideiglenesen kialakítva, illetve egy szelet műzlit vehetett el minden résztvevő a feladat végrehajtásáért. Majd csere és jött a következő négy fő és ez így ment hajnal öt óráig, majd innentől csak tűzőrség volt.
A hét órai ébresztő gyorsan eljött, mínusz 5 fokot mutatott a hőmérő, nem sokat aludtunk érződött mindenkin a kialvatlanság és a kilométerek. De hol volt ez mind ahhoz , amit annak a több ezer katonának kellett elviselnie a Donig vezető úton és azután is.
Tornával indítottuk a napot, hogy végtagjainkban is beinduljon a vérkeringés, majd reggeli és rövid eligazítás után magunkhoz vettük a legszükségesebb dolgokat és útnak indultunk.
Idén a szombati nap megszokott útvonala is változott, és ezúttal nem gyalog mentünk el a Mályvádi Árvízi Szükségtározóig, hanem kiérve az erdőből gépkocsira szálltunk, utánfutón vittek el minket Gabiék. Innen indult aznapi túránk, mely a Mályvádi-erdőben vezetett a piros jelzésű túristaútvonalon.
Utunk során megcsodálhattuk a szépen gondozott különböző korú erdőtagokat és több száz dámvaddal is találkoztunk, melyek hatalmas csapatokban szinte szünet nélkül keresztezték utunkat. A Mályvádi-erdő legféltettebb kincse a Mályvádi-Bányaréti-őstölgyes, amit idén saját szemünkkel is megcsodálhattunk. Amikor delet ütött az óra elfogyasztottuk a pénteken fellelt konzerveinket, majd Misi kérésére mindenki kicsit átszellemült és megpróbáltuk magunkat beleképzelni a magyar honvédek borzasztóan embertelen helyzetébe és elmondta mindenki, hogy ő szerinte mi lett volna az a tényező, ami megtörte volna. Egy valamiben azonban egyezett mindannyiunk véleménye, hogy a bajtársak közelsége és támogatása rengeteget tud segíteni abban, hogy elviseljen, túléljen a katona olyan szituációkat, amibe esetleg bele is halna, ha egyedül lenne.
Pihenőnk után folytattuk sétánkat az erdőben és lassan letértünk a turistaútvonalról, kiérve az erdőből a gát tövében visszafelé indultunk. Kis csapatunk egyre fáradtabban ballagott a Szükségtározó irányába, de a természet szépsége és a honvédek iránti tiszteletünk tartotta bennünk a lelket.
Már sötétben érkeztünk vissza táborhelyünkre, ahol ismét feladatot kapott mindenki. A társaság fiatalabb, főzésben még nem olyan jártas tagjai a vacsora elkészítését kapták feladatul, melyhez egy tyúkot is fel kellett pucolniuk. Ügyesen megbírkóztak a feladattal és végül mindenki jól lakott a tábortűz mellett.
Az este és éjszaka további része hasonlóan telt, mint a pénteki, de ezúttal egy hosszabb járőr útvonalon kellett végigmenni, viszont most is a Sámson-vár volt a célpont, ahol ismét pecsételni kellett.
Gyorsan eltelt az éjszaka, most sem aludtunk túl sokat és már túl voltunk több mint 50km-en így kellően fáradtan ébredtünk.
Reggel a szokásos tornával indítottuk a napot, majd egy gyors reggeli és táborbontás következett.
Hazaúton, a már megszokottak szerint a Körös-híd lábánál néhányan belemerészkedtünk a vízbe egy szolíd mártózásra, megittuk a Gabi által prezentált finom meleg teát és nekivágtunk a hátralévő mintegy 7km-nek vissza a kiindulási pontunkhoz Póstelekre.
Egy közös fotó a Wenckheim-kastély romjai előtt, majd röviden értékeltük a hétvégét és elbúcsúztunk egymástól, hogy mindenki hazatérhessen családjaihoz.
Összességében elmondható a hétvégéről, hogy kellően feszegetve voltak határaink, ugyanis közel 70km-t sétáltunk le, 5-6 órákat aludtunk megszakításokkal és az ellátmány is szűkös volt, emellett méltómód emlékeztünk és tisztelegtünk a hősök előtt több ízben is és mégis jó hangulatban bajtársias légkörben telt ez a pár nap, amire mindig nagy várakozással készülök jó magam is.
Köszönjük Gábornak és Misinek a rengeteg fáradozást, az érdekes feladatokat a szépen összeválogatott visszaemlékezéseket.
A végére pedig álljon itt egy búcsúlevél Vitéz Bányai József géppuskástól:
“Drága Anyukám!
Nagyon várt válaszlapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött.
Ne várjatok most már tőlem levelet és ti se küldjetek…
Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 14- én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül.
Neked Anyukám, csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek!
Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett és a kezem az üres csajkához fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám!
Kezedet csókolja:
Hű fiad: Jóska”
Jövőre találkozunk!
Csatasorba!
Légió Hungária
