Csak az marad meg az emlékezetben, ami nem szűnik meg fájni
Immáron nyolcadik éve emlékezünk meg sajátos módon azokról a hős katonákról, akik valahol a Don folyó mentén aludják örök álmukat a néma, végtelen hótenger alatt, távol családtól, otthontól és a hazától.
Mint a korábbi években is, a mostani szervezés is már időben elkezdődött részünkről. Tanulva valamennyi alkalomból, folyamatosan igyekszünk finomítani a részleteken és még feljebb és feljebb tenni azt a bizonyos lécet, hogy méltóságteljes és egyben igencsak embertpróbáló körülményeket biztosítsunk évről-évre. "Milyen idő lesz? Hogy fogják bírni? Hányan lesznek? Elég lesz? Sok lesz?" Ezerszer elhangzó kérdések, melyekre a válasz kivétel nélkül: Akkor is megcsináljuk!
Az idei év viszont még a rajt előtt próbára tette az idegrendszerünket és magát a rendezvényt is, mondhatni a túlélős túra is túlélési túrán volt. Mialatt bajtársaink még a felszerelésüket igazgatták odahaza, Gabival több alkalommal is bejártuk a számunkra szinte már otthonosnak mondható erdőrészt. Látszatra minden tökéletesnek mutatkozott: az időjárás "kiváló", szinte tankönyvi példáját mutatja a Januárnak, az erdésztől megkaptuk a kívánt területünket, rekordszámú jelentkező volt várható és talán az eddigi évek legizgalmasabb programját sikerült előkészítenünk. Alig vártuk a csütörtök estét, amikor az ország túlfeléről érkező bajtársakat köszönthetjük újra, hogy másnap nekivágjunk annak a hétvégének, amit aztán rendszerint egész évben emlegetünk...
Aztán egyszercsak ez a havas, jeges, idilli kép elhomályosult. Az erdész hívott - baj van! A teljes erdőt kisajátították osztrák vadászok számára, ami ellen neki sem lehet szava, végre kell hajtani. Nehéz szavakkal kifejezni, de még nehezebb nyomdafestéket tűrő módon leírni mindazt, ami akkor megfogalmazódott bennem. Azonnal Hívtam Gabit, majd egy másik erdészt, aki szintén készséges volt, de az ottani vadászatok miatt sajnos az éjszakázásról le kellett volna mondanunk. Felfoghatatlan. Mint egy halálhír, letaglózott mindkettőnket, majd be kellett ismernünk, hogy ez idén nem jön össze. Hiábavalónak bizonyult minden előkészület, szervezés, "az egész mehet a levesbe". Megbeszéltük, hogy lefújjuk a túrát, de mi ketten kint leszünk és a közelben eltöltjük azt a két éjszakát. A feladás küszöbén, a reménytelenségtől elkeseredve azonban az egyik legerősebb kötelék hozta vissza a túránkat: a bajtársiasság. Folyamatosan jöttek az üzenetek, hogy ezt mindenképpen meg kell tartanunk, valamilyen, bármilyen, akármilyen formában, de akkor is improvizáljunk valamit, ha nem is lesznek konkrét programok, ha nem is megszokott helyszínen, de tartsuk meg, bárhogyan sikerül, akkor is eljövünk, ott leszünk!
Ez a kötelék időtlen és halhatatlan, nem ismeri a reménytelent és a feladást, akárcsak '43 Januárjában, nem hagyták veszni az ügyet. Ez adta meg a kellő lökést és elkezdtük újra számításba venni az igencsak kevés lehetőségeinket Így esett végül a kényszerű választás egy korábbi túlélős hétvégénk helyszínére, ahol a helyi adottságok korlátozottabbak a megszokotthoz képest, de reményeink szerint kellően lehoztuk a tőlünk megszokott és magunktól elvárt szintet, még ha csak töredékét is tudtuk nyújtani az eltervezettnek.
Jövőre is várunk valamennyi érdeklődőt! Ha esik, ha fúj, ha sáros, ha jeges, de akkor is lesz IX.!
És akkor most jöjjön egyik bajtársunk élménybeszámolója a hétvégéről.
Idén ötödik alkalommal vettem részt ezen az túrán. Az előrejelzések alapján szinte biztos volt a megfelelő időjárás a méltó tiszteletadáshoz.
Végül Holle anyó egész Magyarország felett megrázta dunyháját és fehérbe borult a táj.
Csütörtökön már a szokott módon és társasággal - amihez idén egy cseh bajtárs is csatlakozott - érkeztünk a Viharsarokba. Fenséges gulyással vártak Gabiék, amit jóízűen fogyasztottunk el, közben latolgatva az új helyszín és extrém időjárás általi kihívásokat.
Péntek reggel kemény fagyra ébredhettünk, amit még ezúttal a ház melegéből szemlélhettünk. Mínusz 13 fokot mutattak a hőmérők.
Ragyogó napsütés, szikrázó hótakaró és cudar hideg fogadta a résztvevőket a dobozi Kettős-Körös hídjánál. Misi és Gabi az időjárás keménysége miatt fokozottan felhívta a bajtársak figyelmét, mivel több újonc is volt köztük két hölgy is, hogy ez a hideg már nem játék és ha bármikor úgy érzik, hogy nem bírják vagy bármilyen problémájuk van azt jelezzék. Egyébként mindenre fel voltunk készülve, aki esetleg azt hinné az olvasóink közül, hogy felelőtlenség ilyet csinálni, ilyen hidegben.
Az eligazítás, és az ételcsomagok kiosztása után el is indultunk. Végeláthatatlan egyenes, egy két kanyarral tarkított gát volt végig az utunk. Monotonitását csak a csodálatos hótakaró, a Körös vidék madár és emlős világa tarkították. A Békési-víztározónál tartottunk egy rövid pihenőt, mielőtt folytattuk utunkat. A gáton haladás könnyűnek tűnhet, de ilyen vastag hótakaróban okozhat kellemetlenséget is. A keskeny autónyomban haladás sem egyszerű és a szűz hó is extrán terheli a lábakat. Felér egy sáros csúszós talajjal. Itt talán annyiból jobb, hogy a hó nem tapad meg úgy a bakancsokon és nem nehezíti a lábakat. Itt-ott némán haladt kis csapatunk. Mindenkinek volt ideje magát a Doni honvédek helyébe képzelni, hogy milyen megpróbáltatásokat kellett nekik a miénkhez képest sokkal hiányosabb felszerelésben elviselni. Belegondolni is borzasztó, de hősies helytállásuk példaként kell álljon előttünk.
Lassan megérkeztünk a kiindulási ponttól mintegy 17km-re lévő táborhelyünkig, ami a Körös árterében volt. Mivel nem volt sok idő sötétedésig, megfeszített tempóban telt az elkövetkező szűk másfél óra. Két felé vált a csapat és míg az egyik fele tüzelőt gyűjtött, addig a másik menedéket épített, majd csere volt.
Szépen lassan felépült táborunk, a tűz is már pattogott a csendes alkonyatban, ami körül megfáradva melegedtünk. Misiék elmondták az este és éjszaka rendjét, miszerint a vacsora után egy rövid sétára indultunk. A cél a Mezőberényi Kettős-Körös híd volt. Itt elidőztünk egy kicsit, ahol egyébként egy Petőfi Sándor emlékmű is áll, majd visszaindultunk a táborba.
Ezután a tűzőrség és a járőr beosztás következett. Egyszerre négy ember volt ébren és 2,5 órás váltásban folyt a dolog. Mindenkinek párokban kellett teljesíteni a járőrséget is. Két koordináta volt megadva, amihez el kellett sétálni és az ott talált étel adagból egy-egyet elvenni.
Másnap reggel a szokásos tornával indítottuk a napot, majd közös reggeli következett. Reggelink elfogyasztása után Gabiék vázolták a nap programját. Egy évekkel ezelőtt félig megépített menedéket kellett befejezni. Ennek munkafolyamataira csoportokra oszlottunk. Az egyik csapat nádat kellett vágjon a közeli csatornaparton, ami a menedék külső borítását adta. Egy brigád 2-3cm vastag kb. 2m hosszú egyenes fákat kellett vágjon, az adta a menedék fekhelyének ha úgy vesszük alapját. Erre keresztbe kerültek rövidebb kb ujjnyi vastag gyalogakác vesszők, végül csalánszár takarást kapott. Pár fő természetesen először kitakarította az építmény alját és környékét, majd az ő feladatuk volt a szél-tűz terelő védőfal megépítése. Szépen haladt a munka, de aki azt hinné, hogy ennyien biztos pillanatok alatt megépítenek egy ekkora menedéket az nagyon téved. Még ebéd után is folytattuk a munkálatokat ha már nem is mindenki, de volt még mit finomítani rajta. És hogy az első nagyobb vihar és árvíz ne vigye el, a nádborítást rá is varrtuk vékony kötözőmadzaggal.
Nem sokára ránk is sötétedett, majd kaptuk is a következő feladatot. A vacsoránkat kellett előkészíteni, ami már a megszokott módon ezúttal is egy élő állat feldolgozása volt. Egy némakacsa került “terítékre”. A csapat egyik női tagja vállalkozott a feldolgozásban való részvételre, majd a főzést egy fiatal bajtársunk vállalta. Pár órával később mindenki jóízűen fogyasztotta a bográcsban főtt tarhonyás kacsát.
Az éjszaka ugyanúgy zajlott, mint az első. Tűzőrség és járőr feladata volt mindenkinek.
Vasárnap hajnalban a beígért nagyobb fagy is megérkezett, bár az ártérben védett helyen voltunk a hőmérő így is mínusz 10fokot mutatott. Bakancsaink kővé fagytak, így az ébresztő után gyorsan mindenki a tűznél termett, hogy kiolvaszthassa azokat.
Nem maradt más hátra mint táborunk bontása és hogy rendezett módon hagyjuk hátra azt.
Visszaúton szintén a Békési-víztározónál tartottak bajtársaink egy kis szünetet, ahol forró teával várta őket Gabi. Jól esett mindenkinek az utolsó kilométerekre erőt gyűjteni belőle.
Nem sokkal egy óra után a kiindulási ponton már a zárógondolatokat hallhattuk szervező bajtársainktól. Annak reményében búcsúztunk el egymástól, hogy jövőre hasonlóan szép időben, a régi jól bevált helyszínen tarthassák meg a IX. Éjszaka a fagyban extrém túlélőtúrát.
Köszönjük a szervezést, az égieknek az időjárást, jövőre találkozunk!
Légió Hungária
