Álmos a táj, nem muzsikál - képes beszámoló extrém túlélőtúránkról
„Álmos a táj, nem muzsikál…” – hangzik a nóta, ami hétvégénk apropójáról szól, a hősökről, akik közül csak néhányan mondhatták el magukról: megjártam a Don-kanyart.
Idén immáron ötödik alkalommal igyekeztünk a doni hősök nyomdokaiba lépni azáltal, hogy a lehető legtávolabb megyünk a komfortzóna határain túlra. Szemléltetni és átélni, illetve éreztetni magunkon mindannak a megpróbáltatásnak csak a szemernyi töredékét, amit elődeink közül oly sokan még csak elmesélni sem tudtak az utókornak, vagy az itthoniaknak. Ez a mi feladatunk és küldetésünk, hogy földbe fagyott csontok és ferde, korhadt kopjafák helyett valami élőt alkossunk és vigyük tovább a lángot, éltetve ezáltal azoknak a hősöknek az emlékét, akik közül sokak nyugszanak távol hazájuktól, talán máig ismeretlen helyen.
Mi egy nem túl távoli, többek által már ismerősnek mondható helyet választottunk ki, hogy 2 éjszakát és közel 60 km-t magunk mögött tudva betekintést nyerjünk elődeink megpróbáltatásaiba. Szervezőtársammal igyekszünk minden évben egy kicsit emelni a tétet, érzékeltetve ezzel az időjárás szeszélyeivel járó viszontagságos körülményeket, az élelem és ivóvíz megszerzéséért befektetett munka fizikai és mentális igénybevételt, a menedéképítés, tűzgyújtás fontosságát, de ide sorolhatnám még azokat a megpróbáltatásokat is, amit az alváshiány, a legyalogolt távolság gyakorol az emberi szervezetre. Próbára teszi ez a néhány nap nem csak az alkalmazkodóképességet, hanem a leleményességet és a csapatmunkát is. A körülmények mindnyájunk számára azonosak voltak, mégis sokszor eltérő megoldásokkal szerzünk be új tudást, vagy a meglévőket alkalmazzuk már-már „rutinszerűvé”.
Bár, az idei évben az időjárás inkább emlékeztetett egy késő őszi, kora tavaszi kiránduló időszakra, az ennek hátterében meghúzódó részletek mégis kihívást jelentettek. Az emberi erőt felemésztő sártenger, a tűzgyújtási képesség nívójaként elázott tűzifa és még számos körülmény negatív hatása feszegeti a tűrési határokat, mégsem jelenthettek leküzdhetetlen akadályt számunkra.
Lássuk, hogyan is zajlott: A pénteki gyülekezőnket követő rövid megnyitónk és eligazítás után már el is indultunk, majd néhány perccel később már a viharsarki erdők mélyét jártuk.
Kora délután értük el a táborhelyként szolgáló erdőrész peremét Doboz határában, ahol a csapatnak az esti vacsorára valót kellett megszereznie egy térkép segítségével. Igazán izzasztó kihívást ugyan nem jelentett, de a sikerélmény nem maradt el.
A táborhelyre érve megkezdődött a menedékek építése és a tűzifa betárolása.
Sötétedett, így néhány viharlámpa sárgás, pislákoló fénye és a tábortűz pattogása és melege igyekezett tudomásunkra juttatni, hogy most ez az „otthonunk”.
A sötétség beálltával került kiosztásra a második térképes feladat, amivel a másnapi ebéd megszerzése volt a kitűzött cél. Kitűnő csapatmunkának köszönhetően ez sem jelentett különösebb kihívást.
Ideje volt elkészíteni a vacsorát, amelyhez a nyersanyagokat a társaság a délután során megszerezte. A túlélésben az az egyik különlegesség, hogy bár azonosak az eszközök és a körülmények, mégis valamennyien más-más módon véltük a megoldást kivitelezni, ki több, ki kevesebb sikerrel.
A tűzőrség beosztása és a takarodó után ideje volt nyugovóra térni. Az éjszaka csendjét 2 robbanás szakította meg, ami azt volt hivatott jelezni, hogy ideje ivóvizet szerezni a faluból a lehető legkisebb feltűnéssel. Ezután reggelig zavartalanul telt az éjjel.
Napkeltekor ébresztőt fújtunk, majd átmozgató és átmelegítő mozgást követően egy gyors reggeli után már útnak is indultunk a következő célunkhoz, a mályvádi erdősségbe.
A csaknem 3 órás gyalogút végén egy meleg ebédet fogyaszthattunk el az erdő szélén.
Visszainduláskor a csapat még nem sejthette a következő kihívást, amivel a harctéri körülmények egy újabb momentumát igyekeztünk rekonstruálni, ez pedig az élőállat feldolgozása és elkészítése, természetesen nem konyhai körülmények között. Ahogyan azt egy organikusan működő csapattól megszokhattuk, itt is valamennyien kivették részüket az ezzel járó feladatok sorából, így kisvártatva már „konyhakészen” állt rendelkezésre valamennyi alapanyag a vacsorához. Hamarosan készültek is a körülményekhez képest fejedelminek mondható fogások. Ki a bevált, ki a forradalmian új megoldásokat választotta, de összességében senki nem maradt éhen.
Néha elmerengek az ilyen éjszakákon, hogy vajon kint a fronton, anno 80 éve mi zajlott a honvédek fejében, vajon álmodhattak ilyen vacsoráról, volt-e részük kifogyhatatlan humorban, vagy hogy látják-e még felkelni a napot, megélik-e a reggelt… Elgondolkodtat minden alkalommal.
A tábor az utolsó estén is hamar elcsendesedett, a kimerült társaság pótolhatatlan élményekkel gazdagodva, kellemesen elfáradva hajtotta álomra fejét. A tűzőrség ezen az éjszakán is váltott szolgálatot teljesített, utolsókként fújtunk ébresztőt reggel.
Táborbontás következett, ami mindig egy kicsit elszomorít, hiszen egy fárasztó, mégis hatalmas élményzuhatag számomra minden ilyen hétvége. Hazaúton immáron a hagyománynak mondható jeges mártózásunk szolgált bizonyítékul, hogy az akarat a fájdalom felett áll.
A visszaút során lehetőség nyílt levonni a következtetéseket, meghallgatni észrevételeket, hogy miként tudjuk még egy fokkal feljebb tenni azt a bizonyos lécet, ami évek során megméreti harcosaink tűrőképességét, kitolja a határainkat és olyan tapasztalatokat nyújt, amit könyvekből nehezen lehet elsajátítani.
Szervezőtársammal persze mindig órákon át elmélkedünk, tervezgetünk, akár utazások során, vagy a legnagyobb nyári forróságban, hogy milyen lesz majd januárban fázni. Igyekszünk minél inkább növelni a színvonalat, átadni tapasztalatokat, gyakorolni a bevált, vagy éppen az új dolgokat, de ugyanakkor tanulni egymástól. Létszám tekintetében ez a hétvége kiemelkedő számunkra, hiszen volt alkalom, amikor csak ketten teljesítettük, mégsem adtuk fel, megcsináltuk. Minden év más, hófúvástól a rügyfakasztó tavaszias napsütésen át, az ömlő esőig már volt szerencsénk kipróbálni magunkat és próbára tenni az alkalmazkodóképességünket évről évre.
Elismerésünk a túrát teljesítőknek és várunk új, bátor jelentkezőket, illetve „veteránokat” is jövőre, mert ahogyan a mondás is tartja: „Az élet a komfortzónán túl kezdődik!”
Csatasorba!
Légió Hungária
Kapcsolódó:
