A félelem leigázása - Magashegyi túra az Alpokban

“A magas hegyek között, a sziklák világában megtapasztalhattuk azt a fenséges érzést, amint a test és a lélek egy egységet képezve gyűri le az elé gördülő akadályokat, és a csúcsra érve elér egy spirituális, megtisztult állapotot.”




A Nacionalista Zóna Youtube csatornáján egy riportfilm is elérhető az útról, melyet ajánlunk figyelmetekbe:
 

 

 

Egy őszi hétvégén az “erdei túlélés divíziónk” fanatikusai által már régóta tervezett túrára került sor, melyen végül hárman vettünk részt. Két bajtársammal az olasz-szlovén határon húzódó Júliai-Alpok sziklás csúcsai közül a Kanint indultunk meghódítani.
 

Aki olyan természetszerető, mint én, annak nem kell bemutatni az érzést, hogy milyen az, amikor valami újat készül felfedezni az ember az anyatermészetből. Mindezt úgy, hogy amellett, hogy ismeretlenbe indultunk - hármónk közül ketten -, még veszélyesnek is mondható, ugyanis a magashegyi túrák, ferráták, szabadmászás világába kóstoltunk bele. Mielőtt tovább mennék, azt itt szeretném megjegyezni, hogy nem teljesen szűzként indultunk neki, mert itthoni ferrata és hegyi túra tapasztalatunk igenis van, ráadásul harmadik bajtársunk tapasztalt magashegyi túrázó, tehát profi vezetőnk volt.
 

A túra előtti napok, sőt hetek az ilyenkor szokott izgalommal teltek. Alapos tervezés, a felszerelés gondos összeválogatása és mentális felkészülés. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre jobban erősödött bennem a kíváncsiság, az ismeretlentől való fura félelem érzése.


 

Túránk egy szintén említésre méltó eleme, hogy a 35 éves VW T3-masunkkal vágtunk neki az útnak, ezzel is emelve az egész hétvége hangulatát. Tudva, hogy kemény hegyi utak lesznek benne és összességében közel 1000 km-t fogunk utazni, alapos átvizsgáláson esett át, és korát meghazudtolóan kiválóan teljesített végig, a legdurvább 10 km-es szerpentinen is, ahol 1000 m volt a szintemelkedés.


 

Eljött tehát a nap, szombaton reggel vágtunk neki az útnak, és kicsivel 14 óra után már a kristálytiszta vizű Predil-tó partján csodáltuk a körülöttünk büszkén magasodó sziklacsúcsokat. Ez volt az alaptáborunk, ahol a vasárnap estét és alvást terveztük.



Innen tovább gurulva a keskeny hegyi út mellett megnéztünk egy első világháborús osztrák-magyar védelmi lövészállást a Forte Gola Aiblt, majd felautóztunk az 1190 m-en egy völgykatlanban fekvő takaros kis hegyi faluba, Sella Neveába, ami túránk kiindulópontja volt. Gondosan összeraktuk a hátizsákjainkat, melybe kb. 24 órára elegendő folyadékot, energiában gazdag élelmet és némi plusz ruhát pakoltunk a hideg ellen, ellenőriztük mászófelszerelésünket és a verőfényes napsütésben nekivágtunk az útnak.



Célunk volt, hogy elérjük a 2041 m-en található Elio Marussich Bivakot még sötétedés előtt. A sellai sífelvonó mellett vezetett utunk, és már el is kezdtük az emelkedést. Csodálatos erdei túraútvonalon haladtunk, gyakran egész keskeny szegély választott el bennünket az egyre nagyobb mélységtől. Ahogy közeledtünk a 2000 m-es szint felé, szépen követni lehetett a növényvilág változását, ritkulását, majd elérve ezt a magasságot, szinte éles váltásban a sziklatenger vette át az uralmat.



Hirtelen mintha másik bolygóra léptünk volna. Elhagyva a civilizációt, egyre messzebb kerülve tőle, teljesen megváltozik minden. Megszűnnek a mesterséges zajok és mindent elural a természet hangja. A fejünk is kezd kitisztulni, a monoton, hétköznapi zsongás elhalkul benne és csak a szuszogásunk, szívdobogásunk érzékeljük, miközben az utunkra koncentrálunk, hogy minden lépésünk biztonságos pontot találjon az egyre nehezedő csapáson.


A kemény terep és a rengeteg látnivaló miatt végül ránk sötétedett, így az utolsó párszáz métert már fejlámpával tettük meg a sziklamezőn a bivakig. A 8 km alatt 1200 m szintemelkedés volt, néhol hatalmas szakadékokkal az utunk mellett, ami meglehetősen megterhelő volt, így miután elfoglaltuk a konténerszállásunk és megvacsoráztunk, nemsokára le is feküdtünk aludni. Kora reggel, mikor kinyitottuk szállásunk ajtaját, az első amit megpillantottunk egy zerge volt, ami nem több mint 25 m-re álldogált. Kilépve és körbenézve még további hat fajtársa szedegetett a bivak körül teljes nyugalomban. Hozzá vannak szokva az emberközelséghez itt a bivak körül, bár nem tömörülnek a turisták annyira, mint egy hazai ismertebb túraútvonalon. A reggel másik érdekessége, hogy kiderült, akik hálótársaink voltak egy olasz apa a nyolc éves fiával, éppen vadászni voltak fent itt 2000 m-en és pont zergére.


 

Miután megcsodáltuk a napfelkeltét és elfogyasztottuk gyors reggelinket, összepakoltunk és elindultunk a Kanin csúcsához vezető Rosalba Grasselli ferrata felé.



 

 

Rövidesen el is értük és kezdődhetett a móka. Azt már az első pillanatban konstatáltuk, hogy ez nem ugyanaz, mint például a tatabányai. Az egyes szakaszokat kis táblán számok jelezték. Várakozásunkon felüli volt az élmény már az első pár lépés után. A tegnapi érzésünk, miszerint mintha egy másik bolygón lennénk, mostanra csak erősödött bennünk. Egyre nagyobb mélység tárult elénk és olyan kitettséget tapasztalhattunk meg, ami egyszerre volt rémisztő és fantasztikus.

 

 

 

 

Hogy ne legyen egyszerű a dolgunk, néhol nem volt drótkötél, ami egyre ijesztőbben jelentkezett. Végül körülbelül 2300 m-nél az előcsúcs előtt elértünk egy olyan szakaszt, ami már nekünk kezdőknek soknak bizonyult, és a biztonságot előtérbe helyezvén úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk.

 

 

Így szépen megkezdtük az ereszkedést a ferrátán. Hogy ne ugyanazon az útvonalon kelljen visszatérjünk az autóhoz, amin előző nap jöttünk, tapasztalt bajtársunk egy kis improvizálást követően izgalmas úton vezetett minket a vélt jelölés irányába.

 

 

 

Átkeltünk egy széles, lankás kőmezőn, majd nem sokkal később egy keskenyebb, de meredekebb kőfolyosón lefelé vettük az irányt, ami tartogatott meglepetéseket, ugyanis az egyik pillanatban egy lépésem után megindult felettem egy kisebb kőlavina. Kihúzódva a folyosó szélére megvártuk, míg elcsendesedik és tovább indultunk lefelé.

 

 

Leérve rácsatlakoztunk a jelölt útra, amelyen néhány kilométer múlva tartva a szintet egy traverz ösvényen elértünk a sellai sípálya tetejéhez. Itt a nyeregben található egy első világháborús erőd maradványa. Egészen hihetetlen, hogy abban az időben miként folyhattak itt a harcok az akkori technikai felszereltség mellett.

 

 

Itt elidőztünk egy kicsit, majd egy, a sípálya mellett haladó botanikai tanösvény vonalán megkezdtük a meredek ereszkedést. Később rácsatlakoztunk a pálya nyomvonalára és azon mentünk le a katlanig. Aki hegyvidéken már túrázott, az tudja, hogy a legrosszabb a lefelé menet. Még az egészséges térdeket is megviseli, pláne ha valakinek még gondja is van a térdízületével. Megváltás volt az autóhoz érve kicsit lazítani a bakancsok szorításán. Átbeszéltük kicsit a délelőtti órák történéseit és arra jutottunk, hogy semmiképpen sem könyveljük el kudarcként a sikertelen csúcshódítást, és vissza fogunk még térni, hogy felállhassunk a Kanin csúcsára. 
 

Leautóztunk “alaptáborunkra” a Predil-tóhoz, ahol egy frissítő fürdőzés után a helyi vendéglátóhely teraszán töltöttük a nap hátralévő részét.

 

 

Olasz sört kortyolgattunk, elfogyasztottunk egy finom vadhúsos tésztaspecialitást, valamint a tulaj saját készítésű zellerágyas grappájával kísértük mindezt. Zárásig élveztük a tóparti friss levegőt és nyugalmat.

 


 

Az elmúlt napunk kielemzése során arra jutottunk, hogy nem mehetünk haza csúcs nélkül, és tapasztalt Bajtársunk javaslatára belementünk, hogy másnap azaz hétfőn megmásszuk a Mangartot, Szlovénia harmadik legmagasabb csúcsát.
 

Az éjszaka gyorsan eltelt. Kikelve az autóból még hallani lehetett az este folyamán a völgyben kitartóan bőgő szarvasbikákból egyet-egyet. Fenséges volt az egész természeti harmónia, ami itt a Predil-tó partján érezhető volt, már-már giccses ahogy a nap sugarai változatosan világították meg a körülöttünk magasodó csúcsokat és a katlant. Reggelink elfogyasztása után ittunk egy jó presszót az esti helyünkön és elindultunk a Mangartot meghódítani. 2000 m-ig vezetett fel a szerpentin, amin öreg autóm derekasan helytállt. Leparkoltunk, magunkhoz vettük a mászófelszerelést, némi enni-innivalót és irány a hegy.

 

 

A szlovén oldalon támadtuk a csúcsot. Az előző nap szerzett minimális tapasztalat sokat segített abban, hogy a kitettebb és szabadmászós részeken nagyobb biztonsággal áthaladjunk. Élveztük a mászást, többször megálltunk egy pillanatra, hogy egy kicsit az elénk táruló látványban gyönyörködjünk. Vezetőnk is sokat segített abban, hogy mentálisan végig az útra tudjunk koncentrálni.

 

 

 

Leírhatatlan volt az érzés, ahogy közeledtünk a csúcs felé. Az utolsó métereken már felszabadultan, biztosítás nélkül (nem volt már drótkötél) lépkedtünk szikláról sziklára. Meglátva a Mangart csúcskeresztjét valami eddig soha nem tapasztalt érzés öntött el. Elénk tárult a végtelen horizont, melyben a hegycsúcsok végtelen sora magasodott hívogatóan. Ragyogó napsütés és csak néhol egy pár fátyolfelhő tarkította a kék égboltot. Megcsináltuk! Minden addigi, a hétvégén felgyülemlett feszültség egyszerre hullott le rólunk.

 

 

 

Egy kellemes órát töltöttünk fent, készítettünk jó pár képet, és próbáltunk kapcsolatba lépni családjainkkal, ami a hálózat hiánya miatt nem igazán sikerült.

 

 

Az olasz oldalon ereszkedtünk le a hegyről - ez a könnyebb oldala, legalábbis a nyeregig, ahol a szlovén rész is indul. Végül búcsút intettünk a sziklák világának és hazafelé vettük az irányt. Kis kitérő közbeiktatásával a Predil-hágón keresztül jutottunk egy takaros kis szlovén faluba, Log Pod Mangartomba, ahol tiszteletünket tettük egy első világháborús katonai temetőben. Itt főként bosznia-hercegovinai katonák nyugszanak az osztrák és magyar származású katonák mellett, akik a Rombom hegy védői voltak.

 

 

 

 

Késő este értünk haza Magyarországra fáradtan, de rengeteg élménnyel gazdagodva. 

 

A magas hegyek között, a sziklák világában megtapasztalhattuk azt a fenséges érzést, amint a test és a lélek egy egységet képezve gyűri le az elé gördülő akadályokat, és a csúcsra érve elér egy spirituális, megtisztult állapotot.

 

Légió Hungária